A csapat a kísérlethez Oreót vásárolt egy helyi boltban. Vettek a klasszikus fajtából, a Double Stuf és a Mega Stuf különböző mennyiségű tejszínnel, valamint a Golden, a Dark Chocolate és a Team USA Olympic különböző ízesítésű változataiból. A laboratóriumban a tudósok minden egyes kekszet ragasztópisztollyal rögzítettek a reométer párhuzamos lemezeihez, hogy kiküszöböljék a törést. Elforgatták az egyik oldalt a másikhoz képest, és tesztelték, hogy mennyi krém kerül mindegyikre. A feltételezés az volt, hogy ha tökéletesen szimmetrikusan forgatjuk az Oreót, akkor a krémnek egyenlően kell eloszlania. Ez nem így volt – a krém eloszlását nem befolyásolta a forgatás sebessége, a krémtöltelék mennyisége vagy a keksz típusa. A meghatározó tényező a krém és a keksz közötti tapadás mértéke volt. A dobozban lévő Oreo kekszek általában a legtöbbször ugyanabban az irányban vannak, tehát ez összefügg azzal, hogy a kekszeket hogyan készítik, hogyan válogatják szét a csomagolás során, és hogyan tárolják aztán. A sebesség azonban fontos szerepet játszott a kekszek épségének megőrzésében. Ha gyorsabban próbáljuk meg pörgetni az Oreót, nagyobb erőre van szükség, és nagyobb valószínűséggel törik el. Könnyebb és helyesebb lassan pörgetni.
Az Oreo-krém feszülésállóságát a foie gras, a Romano és az Old Amsterdam sajtokéhoz hasonlónak találták, míg a feszülési igénybevétel hasonló volt a lágy Havarti sajt vagy a mozzarella sajtéhoz, és kétszerese a krémsajtéhoz vagy a mogyoróvajéhoz. E tulajdonságok kombinációja adja a krémnek azt, amit az élelmiszertudomány „pépes” textúrának nevez.
